Első nyolcadikos osztályomnak és osztályommal készült egy hip-hop nóta. Utólag nézve, a szövegen ‘lenne mit csiszolni’, és a mastering is lehetne ennél ügyesebb. Tulajdonképpen mindegy, mert a gyerekek örültek, amikor közösen rögzítettük a refréneket, és többen azóta is tetszésüket fejezték ki közös alkotásunkkal és emlékünkkel kapcsolatban.
Ez utóbbi idővel szerintem csak még szebb lesz.
Műelemzés
Az alábbiakban Pepe barátom szándékoltan belemagyarázós, ‘gimnáziumi érettségi’-jellegű, más helyütt pedig valóban lényeglátó elemzése olvasható a műről. Jó szórakozást hozzá!
Ez a nyolcadik osztály!
A mű négy szerkezeti egységre tagolódik, melyeket a kórusstrófák választanak el. Az első egység három négysorosból, a második egy hatos, ötös és háromsorosból, a harmadik három négysorosból, a negyedik pedig egy öt- és egy négysorosból áll. A számsor tehát: 4 4 4 [4] 6 5 3 [4] 4 4 4 [4] 5 4 [4].
Az első egység a szerzőről szól, elmondja, ki ő és mit csinál. Tanár, ennek született és sorsát elfogadja: „mit tehetek?”. Ám nem akármilyen tanár ő, extravaganciájával túlmutat a megszokott normákon. A korra jellemző világnyelven tanít, nagyon elismert a szakmájában. Mégsem elégedett magával, úgy érzi, hogy a világ kigúnyolja őt. A négy alapvető kérdés, hogy lehet így kinézni, beszélni, táncolni és szlopálni, alapvető feszültséget kelt a tanár mint ember és mint szakmabeli között. Ez a meghasonlás ragadtatja olyan alapvető fogalmak megkérdőjelezésére, mint a külső jellemzők: kinézni-táncolni, és az orális (belső) párok: „beszélni-szlopálni.”
Mindkét pár a teljességet fejezi ki: a kinézet statikus, azon változtatni nem tudunk, míg a tánc dinamikus, tanulható. Ennek megfelelő belső kiegészítő párok a beszélni, mikor a bennünk fakadó gondolatfolyam kiárad, majd a szlopálni (értsd: inni), vagyis az ivás során a – nyílvánvalóan képletes – gondolatfolyam visszaárad testünkbe. A kinézet adott, ehhez társul a beszéd. A Tanár a Kör közepén áll, kinéz, ahogy kinéz („mit tehetek?”) és vállalja a beszédét („na ilyen a feltűnési viszketegség”). Mikor beindítja a mozdulatlan mozdulatot, beindul a „tánc”, mely nem feltétlen evilági, hanem inkább kozmikus tánctéren történik. Ennek visszahatása, a reakció az akcióra a folyamat visszaáradása, melynek során a kiáradt energia visszatér a kezdetekhez. Ez a Lao Ce-i gondolat juttatja el az egyént a világegyetem tökéletes egységéhez. „Íme, minden dolog felvirágzik, s minden visszatér a kezdetéhez [gyökeréhez].”
A kórus válasza erre: „Ez a nyolcadik osztály!”. A nyolcadik osztály az utolsó állomás, mielőtt a felnőtt ember továbblép. A beavatás első lépcsőfoka, a szocializált lény első igazi próbatétele. Ennek verbális képe az értetlenség, „Minek tanulunk ilyeneket Zsolt bá’?”. A beavatás előtt álló gondolkodó kérdése. Megérett a továbblépésre. A tudást szomjazza, a Szokrátészi gondolat pedig tetten érhető: hogy tudjunk, fel kell ismernünk, hogy nem tudunk. (A tudás kezdete a nemtudás tudása.) A megszólított „Zsolt bá’”, pedig a legfőbb fő: Zsolt-Solt-Zoltán név jelentése Szultán, a legfőbb rang az óvilág legnagyobb birodalmában.
Az emberi ego kikristályosodott, a külvilágot már valóban külsőnek érzi. Létrejött az én és a más fogalma. A kórus visszhangja, „minek tanulunk ilyeneket” még a többesszám, a szakrális egységtudat árnyékában hangzik fel. Ezzel szemben most az Egyén felemelkedésének lehetünk tanúi. A kinyílt emberi elme támadást érez: „Személyes adatok védelme? Csak játszani akarok, nem érted?”.
A támadás már a szocializált lényt éri. A számonkérések pedig meddők: „Ott a YouTube, mindenki látja.”, egyértelmű és közismert megoldásai vannak a felmerülő problémáknak. A probléma nemcsak profán, hanem egyszersmind idejétmúlt is: „És ki néz már e-mailt? Mekkora gáz!”. A mekkora gáz kifejezés hordozza a felhős-ködös jelentéstartalmat is, vagyis alapvetően bagatel a probléma, amit a kinyílt emberi elmére akarnak erőszakolni.
Az ebben az állapotban időző lények már összehangolt támadást indíthatnak a társadalom ellen (egységben az erő), arra hatással lehetnek. A Tanár is érzi ezt, kérdésükre muszáj megfelelnie. Az egész szünete azzal telt, hogy az ő munkájukat értékelte, a nevelés legmagasabb fokán áll. Saját szabadidejét is feláldozza. Tudja, hogy a nevelés során nincs megállás, a felelősség elől nem lehet szabadnapot kivenni.
„Semmit. (Na jó, nem sokat.) Semmit. De tényleg semmit, semmit. (Egy órán át forgattam a pirosat.)”
Felmutatja a Nihil lehetőségét: Semmit. A felnőtt ember tudja, hogy Semmi nincs; a valóságban nincs vákuum. Ezt el is magyarázza: „Semmit, na jó nem sokat.” A Tanár csak a pirosat, a javító tollat forgatja. Egyetlen és megmaradt gondja a Nihil potenciálgödrének fenekén is a nevelés, a felnevelés gondolata.
A kórus újra felcsendül, a nevelésnek még zajlania kell. Egészen addig kell a gyermek segítségére lenni, míg be nem lép azon az ajtón. A Tanár is csak az ajtóig kísérheti a gyereket, az ajtón, a felnőtté válás ajtaján a gyereknek magának kell belépnie. Ha nem teszi, a következmény menthetetlen bukás: ekkor jön el a Semmi korszaka.
Felrémlik az elmúlás képe („A pillanat az óráról már nem jön vissza”), az ember alapvető félelme. Az idő irreducibilitása visszavonhatatlan, annak kontinuitását megbontani nem lehet. A felzaklatott elme nem képes összpontosítani, de van remény: „benne van még a tudatszikra”…
Ezen a ponton Pepének abba kellett fejeznie az elemzést. Legutóbbi nyilatkozatában a folytatás lehetőségét nyitva hagyta.