2000 tavaszán már egy éve dolgoztam az iNteRNeTTo technikai vezetőjeként, sokszor egy héten hét napban. A szerkesztőség nem volt már a régi, a második generációs újságírók is otthagyták a kiadót, és én is kiégtem.
Részt vettem az éves sorozáson, a korábbi két évvel ellentétben azonban nem volt lehetőségem megúszni a behívót. A mindenféle mendemondák, az internetes fórumokon olvasható katonasztorik miatt paráztam is a dologtól. Végül úgy voltam vele, hogy nem állok ellen, és inkább pihenésként tekintek az előttem álló kilenc hónapos szolgálatra. Jól döntöttem, mert egyedülálló tapasztalásban volt részem…
Akkoriban egyébként vállig ért a hajam, de mivel ettől úgyis meg kellett szabadulnom, ezért a másik véglet mellett döntöttem – a fodrásszal teljesen kopaszra nyírattam magam. Mint később kiderült, a velem együtt bevonuló srácok normálisan rövid hajat viseltek, ezért az első pillanatokban én voltam számukra rémisztő, és nem fordítva.
Ma is előttem van, ahogy kifut velem a vonat a Déliből – a Balaton irányába nyári tábor helyett ezúttal az ismeretlenbe tartottam. Ahogy megérkeztünk Tapolcára, a Kinizsi laktanyába, szétszortíroztak bennünket, melynek során le kellett adni személyi igazolványunkat, ehelyett később katonaigazolványt kaptunk. Innentől kezdve megszűntünk szabad embereknek, önálló polgároknak lenni, ‘gyíkruhába’ öltöztetett, egyéniségüktől a felszínen megfosztott honvédek egyszínű tömege voltunk, akik felett mások rendelkeztek. Később, amikor busszal felvezényeltek minket Budapestre, integettünk-baromkodtunk egy mellettünk elhaladó autónak, mire az anyósüléséről egy hölgy elkezdte lengetni személyi igazolványát (valószínűleg párja tanácsára), az üzenet egyértelmű és lehorgasztó volt.
Ezelőtt azonban még várt ránk, a ‘dicsőséges májusi állományra’ hét hétnyi alapkiképzés. Háromhavonta vonult be egy-egy újabb állomány, frissen vonultakként a ‘táplálkozási láncban’ mi kerültünk legalulra. Kopaszoknak hívtak bennünket, fölöttünk pedig a gumik és az öregek voltak. Szenioritás szerint e három ‘kaszt’ alkotta a sorkatonai állományt. Utóbbiak közül kerültek ki tiszteseink-rajparancsnokaink, akik közül az én századomban és körletemben sikerült normális arcokat kifogni.
Tisztesek. A legalacsonyabb, de már rendfokozattal bíró állománycsoport, legtöbbje a sorkatonai állományból került ki. Az őrvezető egy, a tizedes kettő, a szakaszvezető három ‘csontcsillagot’ viselt. Tapolcán normális vidéki srácok voltak a tiszteseink. Budapesten már budapesti tiszteseink voltak, azok meg vagy szartak a farmra, vagy bunkó módjára viselkedtek, és önkényesen visszaéltek azzal a kis hatalmukkal is, amit kaptak. Némi dialektusbéli különbség is akadt: míg a vidéki tisztesek a „Hé, pali!”, addig a budapestiek a „Hé, srác!” kifejezéssel éltek, ha egy általuk ismeretlen honvédet (olykor: honvédot) szólítottak meg.
A mi körletünk tisztese Tóth tizedes volt, aki határozott kézzel fogott minket, de azért érezni lehetett, hogy jó arc is egyben. Egyik júniusi éjszaka már jóval takarodó után érkezett vissza a körletbe Tóth tizedes, felnyomta a villanyt, és mindenkit felvert álmából. Persze mi sem voltunk tétlenek. Tudtuk, hogy kimaradáson van, ezért távollétében a sapkájára felvarrtunk egy plusz csíkot, amit a laktanya területén találtunk valahol. Így mi, saját körlete és raja tizedesből szakaszvezetővé léptettük elő.
A kimaradáson elfogyasztott piától egyébként is jó kedvében találtuk, de miután megajándékoztuk a saját, felturbózott sapkájával, attól valahogy emelkedettebb lett köztünk a viszony. Bár a szerepek megmaradtak, és azokat el is játszottuk szépen, ahogy kellett, innentől kezdve másként tekintettünk egymásra, megjelent egyfajta bajtársiasság is, és ez a körlet lakóit is tovább kovácsolta össze. Akárhány emlék is eszembe jut, azt a létélményt, amit a katonaságban megél az ember, egyszerűen nem lehet körbeírni, azt csak megtapasztalni lehet…
Ami még a szerepeket illeti, Tóth tizedesnek (és ez talán már évtizedek óta öröklődhetett, mire hozzánk eljutott) volt egy rituáléja takarodókor a lámpaoltást illetően. A körlet villanykapcsolójához legközelebbi honvédet betanította a következő szövegre, amit egyfajta visszatérő matinéként minden este elő kellett vele adnia:
– Én, kopasz f***ú Alajos, felső ágyas motoros, kérem a fénycsövek urát, engedélyezze a lámpa eloltását.
– Engedélyt megadom.
– Öregeknek jó éjszakát, kopaszoknak apjuk f***át!
Ez így most nem feltétlenül vicces, és elsőre nekünk is csak egy felesleges szívatásnak tűnt, de lassacskán ez a mindennapi rituálé is beépült az életünkbe, és a lámpaoltás nem is lett volna az igazi, ha nem intézményesült volna ekképp. A motorozás motívuma is vissza-visszatért, például, amikor megkaptuk a ‘bimbiket’, és Tóth tizedes egy körlethosszúságú oldalkocsis motorkerékpárt épített belőlünk. (Lásd a mellékelt ábrát.)
Persze a Tapolcán eltöltött hét hét leginkább nem ebből állt – már az első napon meg kellett tanulnunk az összes rendfokozatot, különben le se mehettünk a századszint elé levegőzni; gyakorlatoztunk és alaki kiképzést kaptunk; lőttünk gépkarabéllyal és kézi lőfegyverrel; megfelelő távolságokból robbantottunk 25g és több kiló sajtolt trotilt, fegyvert szereltünk szét, tisztítottunk és raktunk össze vagy ezerszer; és voltak tantermi foglalkozásaink is, ahol őrvizsgát tettünk, egyben megtanultuk azt is, mik a katona kötelmei atomvillanás észlelésekor… Szó szerint eláshattuk magunkat.
Mindeközben pedig minden áldott nap feltörte a bakancs a lábamat, én pedig minden este lefekvés előtt kötöztem a sebeimet. Azon túl, hogy a századunkból én voltam a rekorder abban, akit a legkevesebb alkalommal engedtek el hétvégi eltávozásra (már akkor is feltűnősködtem), igazából ez a lábfeltörés okozta fájdalom volt az, ami miatt a legtöbbet szenvedtem. A többi nem számított, mert bajtársaimmal együtt, a többi kopterrel közösen szenvedtünk el minden mást, és röhögtünk… rengeteget röhögtünk.
Ezt más katonaviselt embertől is hallottam azóta: senki nem emlékszik, hogy min, de annyit soha senki nem röhögött, mint katonaként. Valószínűleg az ember csak így képes elviselni az önkényt. Budapesten, Brankovics törzszászlós is nem egy alkalommal rontott be a sofőrváróba önmagából kikelve, hogy „Ez nem kocsma!” Ő nem sokkal a leszerelésem előtt ment nyugdíjba, és még mondani akart nekem valamit, de aztán elkerültük egymást, így sosem tudhattam meg, hogy milyen útravalóval látott volna el engem az életre…
Szóval az alapkiképzés után felvezényeltek bennünket Budapestre, ahol megkaptuk fegyvernemünk szerinti báziskiképzésünket. Mivel sofőrnek szánt engem az ég (és a Hadkiegészítő Parancsnokság), tulajdonképpen úgy tettünk KRESZ-, műszaki, rutin- és forgalmi vizsgákat, hogy közben már mindenkinek ott lapult a zsebében még a polgári életben megszerzett jogosítványa. Akárhogy is, a kiképzés végére gépkocsivezető-gépkocsiparancsnok vált belőlünk, így gallérunkra tűztünk egy teherautót szimbolizáló állományjelzőt. A fennmaradó hat hónapban ekként szolgáltuk hazánkat, én a HM I. (Honvédelmi Minisztérium I. objektum) ügyeletes sofőrjévé avanzsáltam – csókos helyre kerültem bármiféle csók nélkül.
Ennek első három hónapja még hozott újdonságokat (számomra például Gieber zászlós jóindulatának köszönhetően egy kéthetes laktanyafogság formájában is), de az utolsó három hónapban, öregként már tényleg csak a rutin vitte az embert, és vágta a centit – ha ténylegesen nem is, hát fejben. Az addig eltelt időszak pedig a mondás szerint: „Sose volt!”
Egy szavam nem lehet egyébként, ezer más társammal ellentétben jó helyre kerültem, volt időm gondolkodni, és olyan ötletek pattantak ki a fejemből, mint A klingonok már a spájzban vannak!, a Legyél te is admirális!, vagy éppenséggel az, hogy öt évvel az érettségi után felvételizzek az ELTE-re. Utóbbi elhatározásomban Havas Henrik is besegített, amikor egy Heti Hetes műsorban azt találta mondani: „Nem a diploma megléte az előny, hanem a hiánya a hátrány…” A tapolcai laktanyában volt egy csomó afféle ‘szoci’ infótábla, az egyiken az állt, hogy „A katona joga és kötelessége tanulni” – egy ideig nem értettem, aztán leesett.
Évekkel később, amikor visszatértem Tapolcára, ellátogattam a laktanyához is, de már teljesen leszerelték. Ezen a videón is szívszorító látványt nyújt. Mindaz, minek egykor értelme volt és cél szolgált, ma az enyészeté, és senki nem ad neki új értelmet, bármilyen értéket. Érdemes elolvasni a kommenteket! Bár nem azokkal a srácokkal szolgáltam, mind egyről beszélünk e képek láttán:
Akárhogy is volt, és akárki is értse ezt: „A második század a Number One!”